Hív a hegy! – Braunsberg 2005

Végre eljött a várva-várt alkalom: 2005 áprilisának végén sor került a szokásos tavaszi DonauPokalra Braunsbergben. Mivel számomra a 2004-es év kimaradt, különös várakozással töltött el az esemény. Bors Gáborral, Zih Dáviddal és Salamon Árpáddal négyen terveztük a versenyzést. Velünk tartott megfigyelőként Martikány Attila is. A szervező változatlanul ugyanaz a lelkes csapat – Peter Neugebauer (’Pezi’) és felesége – akik az elmúlt években is hozzájárultak ahhoz, hogy profi, jól szervezett versenyen vehessen részt az ember. A EuroContest sorozatban is méltó helyet kapó versenysorozaton sokan, mintegy 50-90-en szoktak részt venni, sokszor 10 országból. 2003-as első látogatásunk idején még Spanyolországból is érkeztek versenyzők. A mostani versenyen 50 versenyző indult: Magyarország, Ausztria, Csehország, Szlovákia, Németország, Lengyelország összetételben. A terepről: Maga Braunsberg egy érdekes formájú, leginkább egy lekicsinyített Szent-György hegyre hasonlító képződmény, amely mintegy 200m-re áll ki a környező terepből. Északról és nyugatról a Duna (itt határfolyó Ausztria és Szlovákia között) határolja. Az észak-nyugati lejtő lényegében egy szakadék, amelynek alján a Duna folyik. Az északi lejtő egy lépcsőzetes, átlagosan kb. 30 fokos meredekségű lejtő, amelyen keresztül vezet a felvezető, szerpentines meredek aszfaltút is. A déli lejtő merőben más: kb. 45-60 fokos meredekségű lejtő, a felső részen sziklás részekkel, lejjebb lombos erdővel. Az átmenet a szántóföldes környezetbe szinte sarkos. A hegy teteje egy tisztásból és egy parkolóból áll. A plató mintegy 40 méter széles és 150 méter hosszú, ennek legalább a fele aszfaltos parkoló. Kiemelendő még, hogy a parkoló felőli, északnyugati lejtő legalább 30 méterrel lejjebb kezdődik mint a többi, mert egy hosszú, ferde, szemre látszlólag alig lejtős nagy rét visz le hozzá, amely eszményi leszálló- és napozóhelyet kínál a pilótáknak. Idén az időjárás is ígéretesnek tűnt, legalábbis a met jelzések szerint valamint reggel, az autóból. A gyengécske délies szél a város felé néző „nagylejtőt” tette volna veszedelmesen élevezetessé – és gyorssá. Ehhez képest kiérkezésünk után szembesülnünk kellett azzal a szomorú ténnyel, hogy a határ átlépése után a szél továbbra sem bizonyult túl erősnek, 3-4 m/s közötti sebességével az időjárás éppen a megrendezhetőség határán mozgott. Ezért sokan hezitáltak a nevezési díj befizetésével (25 euro, amely egy 2,5 euro büfé bónt is tartalmazott) várva a biztos alkalomra. Meleg volt, gyönyörű napsütés, egyre több és erősebb termik, és gyengécske délies szellő. Az időjárás késlekedése miatt piknikhangulat alakult ki, és közölte a versenyvezetőség, hogy 11 órára tolja ki a briefinget. A szép időjárás sokakat arra sarkallt, hogy kvázi szélcsendben is kidobják a modelleket a „szakadékba”. Leszállóterep csak a platón van és a hegy aljában, piszok messze és piszok lent. Utóbbi esetben azonban kérdés, hogy a nagy távolság miatt észrevehető-e a talaj közelsége (gép árnyéka által, stb.) megfelelő lehet-e a térérzékelés egy kb. légvonalban 5-700 méteres leszállás esetében – szóval van benne rizikó. Mindezzel együtt, sokan bízva a termikekben és érzékeikben, kidobták a sokszor 1000 eurós vadiúj versenygépeket. Sokaknak bejött, néhányuknak kevésbé: volt 1-2 fáraszállás és 1-2 távoli terepezés a mélyben (megjegyzem, a keresést érdekében többen walkie-talkie-t hoztak – megfontolandó!) de általában fennmaradtak a játékosok. Én is felbátorodtam és No2. Stork gépemet kidobtam a szakadékba. Teljes volt a szélcsend, kb. 20 méter magasságvesztés után termiket fogtam. Balszerencsémre az egyik csűrőszervó kritikus dolgokat kezdett művelni: végkitéréseket adott, mire a gép dugóba pördült – alig sikerült a fák felett öt méterrel kivenni! Felszökött az adrenalin, sikerült úrrá lenni a helyzeten – próbáltam az amúgy erős termikben minél több magasságot felszedni, megpróbáltam a starthelyre visszatérni. Ez a további csűrőrángatózások miatt nem sikerült, így szemmagasságból pár másodperc múlva magam felé siklottam, kockáztatva a gépsérülést. Alattam sziklatömb, kis szünet, majd fák. Jött a gép ferdén, a végén beíveltem és szabályosan nekimentem a hegyoldalnak – kilebegetésre esély sem volt. Csúnyán beleremegett, de kibírta! Szerencsém is volt, pont a sziklák alatt 2 méterrel sikerült landolni. Majd’ megevett a fene: dühösen szedtem ki a nemrég vásárolt Hitec HS81MG szervót a helyéről. A takarón rögtönzött műhelyben szétszedtem és WD40-el már amennyire lehetett hozzáférni, kitisztítottam a potit. Nagy látvány volt, többen odajöttek nézni az eseményt. (A gyenge anyagból készült szervókar is elnyíródott a leszállástól.) A visszaszerelés megmutatta, hogy a gyorsszervíz valamennyit segített a dolgon, de néha kisebb „önmozgások” sajnos a későbbiekben sem voltak kizárhatóak. Ez eléggé elvette a kedvemet, főleg hogy a gyenge időjárásban nem akartam a No1 Viking épségét reszkírozni. 12.30-kor kihirdették, amit korábban már rebesgettek: másnapra eltolják a verseny, amikor állítólag már szél is lesz. Ebben kevésbé bíztam a frontmentes kilátásokat tekintve. A néha feltámadó gyenge szellőcske fordulni látszott; ez arra sarkallt, hogy javasoljam a többieknek az átállást és a bungee startot az északnyugati rét tetején. Így is lett, sőt, tömeges áttelepülés történt a példánk nyomán. Ekkor már Gabzi, Árpi, Attila és Dave is csúzlizott. Dave a megélénkülő délutáni termikekben tesztelte ki az újjáépített zöld Banana F3B gépét. Maga az örömrepülés fantasztikus volt. Megmutatta ennek a csodálatos helynek az igazi arcát, azt, hogy micsoda érdekes formájú, sokszor fenomenális termikek teremnek a Duna közelségében. A csúzlizásról annyi érdekesség, hogy eleinte félelmeim voltak azzal kapcsolatban, hogy a bungee gumit (értsd: 10 mm vastag, kb. 15m hosszú, kb. 6-8m damil) a startkampóba akasszam. Ezért hajlítottam küllőből egy toldalék-kampót, amely a rendes startkampóba akaszkodott és egészen a belépőélig nyúlt előre. A gyakorlat azonban megmutatta, hogy (i) ezzel a megoldással siralmasan alacsony startokat lehet végrehajtani (ii) továbbá, a másik megoldás éppoly biztonságos, a gép is simán kibírja, ráadásul egész jól fel is megy. Úgyhogy rendes kampót használtuk. Így az első nap örömrepüléssel, termikeléssel és filmezéssel telt. Szállást a szlovák oldalon, Pozsonyban találtunk. Másnap reggel élénk szélre ébredtünk. A határátkelés gyorsan zajlott, 9.12-re futottunk be a helyszínre, 3 perccel az első start előtt. Magasra szökött az izgalom: 4-5, sőt érzetre néha 7 méteres szél, a tegnapihoz képest ragyogó idő! A tesztergép fel-alá suhan. Gyors gépösszerakás, ellenőrzés, minden OK, mind a négyünknél. A gyakorlat azt mutatta, hogy a remeknek számító sebességi átlagokat a viszonylag gyenge szél miatt megközelíteni sem tudjuk (ezek olyan 35 sec körüli idők Braunsbergben) mivel a nagyon kemény stílusban repülők (értsd: sokszor fákat nyalva, precíz fordulóval, sokszor nagy, mínusz 100 méter elmerüléssel) sem értel el 57-60 sec-nél jobbat. Mindemellett nagyon örültünk a puszta versenyzésnek is! Itt jegyzem meg, hogy a versenyvezetés közkívánatra eltekintett az 5 másodperces szabály alkalmazásától – vagyis hogy a pályáról való kilépés után a gépnek 5 sec után szemmagasságban kell lennie. Ez lehetővé tette a szlovák és a keményvonalas osztrák pilóták „elmerülését”, akik ehhez eleve nagyon hozzá voltak szokva. A helyi viszonyokat kiválóan ismerő, őshonos Chris Gruber - szinte már régi cimborám -előttem repült, egy ballaszt nélküli (szintén) Vikinggel, 71 sec volt az ideje. Az első startomnál Chris segített a stoperezéssel és a gépeldobással (istenien dobja el a gépet :) Az első repülésemnél sikerült jól elemelkedni, majd a 30 sec letelte előtt kevéssel bejönni a pályára (érdekesség, hogy a pályára balról kellett bejönni). Ballasztom eleve még nem volt, és óvatosságból eldöntöttem, hogy mínusz 20-30 méter alá nem küldöm. Ennek szellemében igyekeztem a pontos fordulókkal és a gerincre, illetve a „jól emelő növényekre” helyezkedéssel maximalizálni a sebességet. A gép kiválóan viselkedett és feltűnő volt a korábban elképzelhetetlen mértékű sebességtartása. A reptömeg üresen 2300g volt, kb. 36g/dm^2 felületivel. A 8. hossz után felhangzó dupla jelzésnél éreztem, hogy egész jó lesz: tényleg, 71,4 sec lett az idő. Ez ott akkor egész jó volt. Így Chris után a 32. lettem. A második start 72 sec lett – ez lényegesen erősebb lehetett volna, de menet közben, kb. a szám felénél szinte teljesen elállt a szél, így a végén már csak utaztam. Így is elégettem egy jókora adag magasságot, szembesültem azzal, milyen dolog az előre tervezettnél jóval mélyebbről feljönni, elsősorban termikből. A leszállás még érdekes volt: a platóra, közvetlenül a starthelyre, hátulról kellett leszállni, ügyvelve a turbulens zónára. A nagy tér miatt jópáran – másodjára jómagam is – elmerültünk, vakleszállást produkálva a fákkal tűzdelt, lépcsőzetes lejtőn, de sikerült sérülés nélkül megúszni. Gabzi a második startjában egész nagyot alakított; 69,4-es startja szépen volt koreografálva, a fordulók nagy része is igen pontos volt. Árpi kis Ariel nevű tiszta vitorlázóra alakított repülője meglepően jól hasított a méretéhez mérten. Sajnos a második startban ezt helyezkedési problémák miatt nem sikerült tartania. Dave az első, óvatoskodó fordulók után a második startban jelentős időt faragott le azzal, hogy lefelé (túl-)döntötte a gépet és a fordulókat is korábban kezdte. Az első két forduló után egyre markánsabban látszottak a különbségek: az 5 sec szabály kihagyásával egyrészt azok lettek értelemszerűen vezető helyen, akik el mertek nyomni jelentős magasságot is szükség esetén, másrészt pedig azok, akik jó pillanatban startoltak. Nos igen, ez a nap a szerencse napja is volt egyben, mivel az időjárás nagyon hullámzott. Azonban a a taktika itt is számít, jó példa erre éppen Chris esete, aki gépének eldobásakor kért, hogy várjak egy kicsit. A számítása bejött: épp egy buborék termik sodródott át rajtunk mikor pályára lépett, és a gyenge szél ellenére a 15. helyre repítette őt előre a jó taktikázás, a nagyobb hiba nélküli repüléssel párosítva. A harmadik forduló során a szél haldokolni kezdett, majd ki-kihagyott. Ennek eredményeként a mezőny közepe a mélységekből kezdte összeszedni a gépeket. Sőt: mielőtt sorra kerültem volna, az előző négy pilótából a statisztika így alakult: 2 terepezés a mélyben, 1 visszakapaszkodás kb. 30-40 méterről (lentről számítva), 1 géptörés a fákon (visszakapaszkodás során szinte szemmagasságban). Szavakkal nehéz kifejezni azt a látványt és erőfeszítést, amelyet a mélységből visszakapaszkodó, termikből talajszintről visszaemelkedő gépek jelentenek. A dolgot úgy érzem fémjelzi az is, hogy a pilótát a mezőny esetenként megtapsolta (!). Az oktalan törésrizikó miatt nagyon nem volt kedvem a Vikinget lehajítani a mélységbe. Épp mielőtt sorra kerültem volna, a versenyvezetés bejelentette, hogy a szél immár tartósan 3 méter alatti, így jogilag megkérdőjelezhető a folytatás. Ennek megfelelően kénytelenek 2 fordulóból értékelni. A gyengusz időjárás ellenére a záróünnepségen nagyszerű volt a hangulat. Délután, a hazaindulás előtt még örömrepültünk egy sort. A kurta befejezéssel együtt is klassz verseny volt; örültünk, hogy ott voltunk! / Képek a képtár / versenyek rovatban. Videók hamarosan.